1941. december 12-én Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak.
Bárdossy László, akkori miniszterelnök, tapintattal átszőtt levélben közölte az amerikai nagykövettel, Herbert Claiborne Pell-el, hogy onnantól kezdve Amerikának minden oka megvan a félelemre.
Miután a korabeli pesti lakosok is pontosan érezték, hogy hadüzenetünkkel az USA sorsa most pecsételődött meg csak igazán, ezért az alábbi, már közismertté vált anekdotát kezdték el egymás között suttogni. A két fél közti párbeszéd természetesen nem így zajlott, mindenesetre pontosan illusztrálja az akkori magyar diplomácia konzekvensen átgondolt helyzetértékelését:
USA nagykövet: - Mi az Önök államformája?
Magyar miniszterelnök: - Királyság
- És ki a királyuk?
- Nincs királyunk, kormányzónk van.
- Ki a kormányzó?
- Vitéz Horthy Miklós tengernagy.
- És van Önöknek tengerük?
- Nincs.
- Értem. Van az USA-val szemben területi követelésük?
- Nincs.
- Van valamilyen országgal szemben területi követelésük?
- Igen. Ausztriával, Csehszlovákiával és Romániával.
- Értem. És azokkal szemben is hadat viselnek?
- Nem, ők a szövetségeseink.
Bárhogy is zajlott a beszélgetés, lássuk be, így is történhetett volna. Szeretett kishazánk mindig is tudott fejtetőre állított meglepetéseket okozni a nagyvilágnak, ezt a csodaképességünket még talán egy szittya-szilaj csodaszarvas kergetés közbeni komisz-kumisz buli, vagy még inkább egy etelközi kollektív napszúrás olthatta belénk. Vagy így, vagy úgy, ezek is mi vagyunk, mi így szeretjük önmagunkat - és szerintünk mindenki más is.
A magyar miniszterelnök és az amerikai nagykövet közti budapesti párbeszédet tehát már ismerjük, ezért én inkább azzal a gondolattal játszottam el, hogy vajon miként is fogadhatták őszinte megkeresésünket Washingtonban, amikor az akkori amerikai külügyminiszter, Edward Reilly Stettinius, Jr. megkapta a hírt magyarországi nagykövet kollégájától, Herbert Claiborne Pell-től.
Erről szól e rövid írás.
Jessica, a külügyminiszter titkára: Uram, egy fontos levele érkezett!
Külügyminiszter: Ne zavarjon, kérem, most nem alkalmas. Óránként kapok fontos leveleket, tudja jól.
- De ez… ez most valami más.
- Mitől ilyen zilált, Jessica?
- Egy levél… Magyarországról. Pell nagykövet úrtól. Hadüzenet.
- Hm… az a kis izgága ország ott…
- Európában.
- Tudom.
- Roosevelt úrnak küldte és Önnek. Elnök úr most elfoglalt, ő még nem látta.
- Hm… hadd olvassam…
Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Külügyminiszter Úr!
Bárdossy László magyar miniszterelnök úr a mai nap folyamán(...)
A külügyminiszter a levelet a tőle elvárható rezignált tekintettel olvassa, megilletődöttségét szájszegletének ritka, finom rándulásai árulják csak el. Gyorsan végére ér a levélnek, eltűnődő tekintete először a titkárra, majd a minisztériumi kert közepén ágaskodó hatalmas tölgyfára vetül. Feltörő gondolatképei Picasso és Dali szürrealisztikus képeinek transzformációit idézik, a falon függő hatalmas, juharfából faragott kakukkosóra képlékennyé vált mutatója 11:55 percre ugrik. Megingott érzelemvilága biztos támpontokat keres, amit a gellert kapott logika helyett, inkább a kert színes virágaiban remél megtalálni. Tudja, aznap már ivott kávét, de nem többet, mint kellett, és whisky-ből sem kevesebbet, mint amennyit őszerinte aznap kellett. Friss levegő! Arra van most szüksége! Komótosan a szoba hatalmas ablakához tántorog, kitárja annak tágas szárnyait, majd mélyet lélegzik az üdén friss levegőből. Tudja, pihennie kell. Rendeznie gondolatait. Ez a levél most sok volt így éhgyomorra. Mindjárt jobb lesz. Enyhül már az elfojtott röhögésbe oltott, émelyítően kavargó érzés.
Szeme a színes kert pompáján pihen, gondolatai a fák közé suhannak, mikor egyszerre csak fülét egy apró füstifecske csivitelése üti meg. Aranyos kis színes madár, éppen egy fekete dolmányos varjúval perlekedik a kert zöld füvében, a nagy tölgyfa alatt. Ott mondja közlendőjét az ámult varjúnak, ami a hanghordozásából ítélve, szerinte legalább annyira fontos lehet a varjú, mint az ő számára.
Ismert jelenség a miniszter előtt; többször látta már ezt a kis füstifecskét itt a ház körül. Ő a nagykert kistermetű nagykópéja. Közelebb lép a függönyhöz, hogy megcsodálja, most éppen micsoda fontos téma képezi e per tárgyát, eme apró kis teremtmény érdekérvényesítésének netovábbját. A varjú testtartása határozottságot sugall: pontosan tudja, ebben a kertben ő a nagyobb főnök, noha a kisfecske már sokkal régebb óta a kert lakója, és maga a varjú is sokkal fiatalabb tőle. Feszülten nézi egymást a két jómadár, büszke tekintetük csak tett nélküli párbajuk fegyvere. Rögtönzött csatájuk most is, mint oly sokszor, egy földigilisztáért folyik, ám mindketten tudják, kicsiny áldozatuk tántorgó gyűrűi csak támadási ürügyként születtek e gyűrt világra. Nem ez az esemény csípi a köröttük csiripelők közös csőrét.
Hanem az, hogy a kis füstifecskének beilleszkedési zavarai vannak. A kert lakói többször szóvá tették már, hogy mindent mindenkinél jobban tud, és hogy sokszor átveri őket, viszont ezeket a vádakat rendre csak cáfolatok és kioktatások követték. Irigykednek rá, hogy a kerti sporteseményeken ő a legeredményesebb (legalábbis kilogrammra vetítve), és hogy mindig neki vannak a legkreatívabb játékötletei is. Ha valaki, akkor ő mindig pontosan tudja, hogy kinek miként kéne itt élnie, és ezt nem is rest megosztani velük. Az egyik tojó sárgabegy, megunva már a sok okoskodást, szép szóval kérlelte, hogy álljon be a sorba, ám csak egy röpke párzási ajánlat volt rá a válasz. A bölcs páva a kisfecske eledeléül szolgáló giliszták felfalását, radikális csökkentését javasolta a köznek, így kényszerítve őt a kert elhagyására, ám akármilyen megoldási javaslatra is jutottak, mindegyiknek ugyanaz lett a vége: átmeneti sikerek. Megtépték őt, halál közel, segítséget nem kapott, mégis felállt, megmutatta, tépve-él ő, ott legott - mindig életben maradt. Vagy valamilyen furfanggal mászott ki a szorító helyzetekből, vagy mérhetetlen kitartással győzött felettük, de sehogy sem bírtak vele. Kicsi volt, ravasz, kitartó és bohém.
Telt múlt az idő, a kert lakói idővel kiismerték a kis fecskét, majd rájöttek, lassan, hogy akármilyen furcsa is ő, a maga módján mégiscsak szórakoztató, és akármilyen színes is ez a kert, őnélküle mégiscsak szürkeség tátongana itt. Lenne éldegélés rendben, fegyelemben, de unalomban. Nem bántották hát, végül elfogadták. Azt is, hogy megváltoztatta őket, és azt is, hogy talán, egy kicsit, egy nagyon-nagyon kicsit, ott, legbelül, mintha… szerethetővé vált volna. Senki nem merte kimondani sem neki, sem másnak, a dalversenyeken is mindenki ellene szavazott, ám legbelül azért tudták, nélküle mégsem lenne ki a csapat.
A nagy varjú közben a szempárbajban most fúj egy picit, fejét egy éppen alibiként kapóra jött, távoli madárdallam felé fordítja, majd szárnyát magasra emelve röppen el a kisfecske elől. Száll, károgva száll, vissza se néz, a kisfecske pedig diadalittasan lép a gilisztához, és kapja be azt egészben. A rövid asszó után a füstifecske napi rutinjának letett fonalát éneklésével veszi föl újra, majd peckes nyakkal néz körbe a nézőközönségen, csokorba gyűjtve az irigykedően savanyú tekinteteket. A rövid sikerfürdőzést követően egyenesen a miniszter ablakának kőpárkányára rebben, ahonnan a teljes kert egészében látható. A minisztert nem veszi észre, ő mozdulatlanul áll a függöny takarásában, így a kisfecske zavartalanul kezdene triumfális trillázásba, ám a szobában ebben a pillanatban a hatalmas kakukkos-óra mély, érces hangon kezd el éppen delet ütni.
A kisfecske hirtelen összerezzen, már majdnem elrebben, ám hátratekintve megpillantja az egyhangúan barna, élettelen kiskolléga ütemes, élettelen tornázását. Hármat kakukkol a kismadár, amikor is a kisfecske fenyegető trillával kezdi el vele közölni, hogy egyrészt sürgősen fejezze be ezt a ricsajt, másrészt pedig legközelebb a minimum az, hogy megkérdezi őt, rákezdhet-e a mindennapi monoton mantrájára. Hiába mondja neki, a kakukkos óra még csak meg sem hallja. A tizedik kakukknál a kisfecske magasra emeli szárnyait, hogy most már aztán tényleg csönd legyen, mert odamegy, mire az óra a 12. után hirtelen elhallgat.
Tudja a kisfecske, pontosan tudja: miatta lett csönd... most már neki is megmutatta, hogy ki itt az úr, mire még nagyobb büszkeséggel fordul vissza a kert felé, szótlanul feszes testtartással fejezve ki a kertlakók számára, mennyi is az annyi.
Torkából egyszerre csak büszke éneklés tör elő, majd a dicső hanghullámokban megfürödve, kackiásan-lágyan rebben végig az udvar felett, megpihenve a tölgyfa legfelső ágán. Tollai fürdőznek a napfényben, szemét a kert színpompás virágai köszöntik, lelke diadaltól duzzad.
Nézi őt a miniszter. Mikor is hirtelen, mindkettőjüket meglepve találkozik össze a tekintetük. Látja a miniszer a kisfecske örömét, látja, érzi az ő kis lelkét. S már úgy véli; megértette a kisfecskét.
Megértette, hogy vannak madarak, akik által lakható ez a kis kert, és vannak, akik által élhető.
A kisfecske még trillázik egyet, majd egy utolsót visszapillantva a miniszterre, talán kacsintva is rá, büszke szárnyakkal repül tova.
- Miniszter úr! Vinném a postát Roosevelt úrnak!
- Hogy? Tessék? Ja, a postát…. Köszönöm Jessica...
- Viszem ezt a levelet is, rendben?
- Melyiket?
- Hát a magyart! Péntek van, hamarosan indul haza az elnök úr, de ha sietek, még elérem vele.
- Nem, köszönöm Jessica, nem sürgős... majd én elviszem neki...Valamikor... ráér még.
A korabeli anekdoták szerint a Roosevelt adminisztráció teljes értetlenséggel fogadta a magyar megkeresést. Eleinte leginkább csak tologatták a vonatkozó aktákat, végül pedig nem is tekintették beálltnak a hadiállapotot a két ország között. Csak fél évvel később, 1942. június 5-én üzentek ők hadat Magyarországnak, az első harci cselekmények pedig egészen 1943. októberéig várattak magukra.
Magyarország elvesztette a háborút.
De a kisfecske örökké él.
