Hajnalban a tisztes kis lakóközösségünk irgalmatlan macskanyávogásra ébredt. Két kandúr próbálta eldönteni a 10 hét múlva születendő kismacska-kollekció színösszetételét, ám a hanghordozásukból ítélve, a két álláspont még meglehetősen távol esett egymástól. Miután már vagy öt perce mindhiába szórták egymásra a nyomósabbnál nyomósabb érveket, és a hangerejükből fakadóan a 13. kerület már egy geográfiailag is jól definiálható tájegysége riadt fel, Szupergyuri megszólítva érezte magát a cselekvésre…
A társasház mögötti parkolót egy kb. 2 m magas, vékony kőkerítés veszi körül, ezen találkozott egymással a két párbajhős. A kinézetükről legyen elég annyi, hogy ha a 'Jó, a Rossz és a Csúf' című film főszereplőinek neveivel kívánok párhuzamot vonni, akkor minden bizonnyal az első kegyeiért folyhatott a küzdelem. Először próbáltam szép szóval tudtukra adni, hogy miként is képzelem el az édesanyjukkal tevőlegesen folytatott intim kapcsolatukat, de nem használt, igazából szerintem meg sem hallották a nem túl diplomatikusan körülírt állásfoglalásomat.
Dobósabb módszerhez kellett folyamodnom: kb. 8-10 méterre lehettek, tehát hatótávolságon belül. No, de mivel is kéne őket jobb belátásra bírnom? Hosszas keresgélés után végül egy kisszék, vasalódeszka és TV helyett egy fonnyadt almára esett a választásom. Gondosan kettévágtam, hogy legalább két esélyem legyen, de szükségtelen volt: már az elsővel sikerült az egyiket úgy megkínálnom, hogy rögtön jobbnak látta bemutatni egy nem szabadon választott leszúrt fetreng-bergert fél csavarral, majd a tripla 'luc' következett, a kerítés melletti fenyők közül. Pár másodperc csönd után a hanglejtéséből ítélve valami olyasmit mondhatott, hogy „gyors vagy vaze!”, ő ugyanis nyilván azt hihette, hogy az iménti tárgyalópartnerétől kapta a láthatatlan Brúszlís orrnyergest. Amelyik fennmaradt, az még magabizonytalanul mélázott egy ideig, gondolván, hogy itt valószínűleg a szemmel verés minősített esete foroghatott fenn, majd arcán a zavart önbizalom jeleivel kezdett el kackiásan fel-alá járkálni.
A történet végét a fenyők közül még egy amolyan Vahúr-féle, „hogy a hollók vájják ki a szemedet!” című nagymonológ színezte Vuk-osra, de ekkorra a lakóközösség polgárai már annak biztos tudatában hajtották vissza fejüket a párnájukra, hogy Szupergyuri ma ismét megmentette a világot.
