-  Biztos, hogy bezártad?
-  Be.
-  Tavaly is Pesttől mentünk vissza!
-  Be.
-  Biztos?
-  Nem.
-  Édeslányom, a hajadat én szálanként!...
-  Be.
-  Te velem ne szórakozz, mert kihajítalak!
-  Nem.
-  Húzzátok már fel ott elől az ablakot, mert a huzat csak úgy has’gatja a fülem!
-  Anyuka, a pirosnál állunk!
-  Akkor meg a szemem! A lábamat is úgy húzza a görcs, hogy csak szédülök
   belefele!
-  Ott vagyunk már?
-  Kisfiaaam!!!
-  Be.

….töri meg a párbeszéd a reggel 6-kor induló, négyfős csapat harmonikus légkörét, majd a négy éves, ’79-es sárga Wartburg, elejét magasra lendítve lódul bele a 4-es főút Mátészalka irányába még hátra lévő, mintegy 300 km-es szakaszába. A családtagként szeretett autótárs csomagtartója a teljes nyaralás élelmiszerkontingensét anyatigrisként őrzi, benne a Gyurika dömpere alá pakolt 20 kiló őszibarack álmosan csöpögteti lédús nektárját édesanyja ünnepi blúzára.

A gép ezres, benzines, szívó-sorhármas aggregátja számolatlanul falja a kilométereket, érces hangja barátságosan üdvözli a csévharaszti lucernásból a kis csapatot kedélyesen köszöntő kabócákat.

-  Pisilnem keeell! – pendíti meg édesanyja pattanásig feszült idegrendszerének legutolsó húrját is az 5 éves Gyurika, mire az unalomig ismételt, mantraszerű válasz visszakézből érkezik:

-  Mondtam már, később!
-  De nekem most kell!
-  Tartsd vissza, nem állhatunk meg!

De nem ám… édesanya jéghideg racionalitása kővé dermeszti anyai szerető szívét, hisz tudja, a könyörtelen észnek olykor fájdalmas diadalt kell aratnia az anyai ösztönök oly lágyan zöldellő megértő mezején. Nem! 300 kilométer az 300 kilométer! A tavalyi, 68 km/h-ás átlaggal számolva az még majd’ 5 óra! Ehhez, ha hozzávesszük a Kápolnásnyéktől idáig eltelt 1 óra 42 percet, akkor húgyhólyagrepedés ide, prosztatagyulladás oda, nincs idő pisilgetésre! Nincs, nincs!

Édesanya gondolatában feltűnik a távoli fogadóbizottság, akiket megváratni maga lenne a nyolcadik fő bűn: a négy büszkén kendermagos tyúk. Kettő közülük nem is az, csak úgy csinál, a másik kettő meg amolyan nyáriasan tollatépett, róluk még Buksi gondolta azt két hete, hogy ebben a nyári hőségben fontosabb a jó közérzet, mint az esztétikum. Aztán ott van még a hátsó fészer, amiben vagy másfél éve nem járt senki. Akkor egyszer majdnem bement valaki, de aztán mellé ment. Ja, meg persze a kukoricagóré: árválkodik ott szegény egyedül. Nincs mellette senki, társai csak a fentről mélázó varjak, foghíjas cseréphelyére, mint szépség-anyajegyére tekintenek le onnan, feketén-egyszínű maszkjukban. Ő is nagyon vár minket. Hol vannak már? – gondolja magában, majd végül úgy dönt, tovább vár.

Édesanya fejében közben cikázva járják táncukat a matematikai képletek, az 5 colos napszemüvegében megcsillanó távoli róna vibráló délibábja határozottan deriválja sutyerák Ladává a szembejövő téeszelnök vadiúj Volgáját.

-  Nem! Megállásról szó sem lehet! Bírd ki most már! Mi van, hogyha valamiért elhúzódik a pisilés? Vagy ha Mónika is kedvet kap hozzá? Micsoda értékes tizedmásodperceket veszítenénk! A biológiai szükségletek kérlelhetetlenek, de a hatékonyság mindenekfelett! Továbbmegyünk!

Gyurika ekkorra már a második virtuális csomót köti meg kopasznyakú madárkájának lúdbőrös nyakán, ám mégis úgy érzi, nem ez lesz a végső megoldás az egyre sürgetőbb problémájára. Kényszeredett-keresztezett szemállással pásztázza az autó adta in-situ megoldási lehetőségek egyelőre nullaeleműnek tűnő halmazát, amikor is gandalfi megváltással csendül fel nagymama hangja:

-  A ropis zacskó! Abba pisiljen Gyurika! És majd kidobjuk az ablakon! A zacskót!

Ez az, megvan a megoldás!
Anyuka hanyag büszkeséggel fejezi be aznapi második Zaporozsecének dinamikus megelőzését, miközben Gyurika a hátsó ülésre a nagyi melletti ablakhoz pattanva, hasonló dinamikával bányássza elő kisautós fecskéjéből az utolsókat szusszantó, mennydörgő ördögvillácskáját. Gyorsan-gyorsan, kopasznyakú kisbarátja hamar szabadul a mentális szorításból, elhadart sietségében csak egy rögtönzött kacsintásra telik a helyzet szülte közönség üdvözlésére. A reggeli kakaószármazékok nedves frakciójának türelmetlen maradéktartalma melegen indított betonvágó vízsugárként tör ki belőle, elárvult madárkája szemmel láthatóan igyekszik demonstrálni a turulmadarat is megszégyenítő hidrofil kompetenciáját. A gyorsan telő ropis zacskó lágy melege lassan nagyi kezéből is oldja már az izgalmi görcsöket, és Gyurika arcbőre is igyekszik visszahódítani simaságát az elmúlt egy órában a következő 40 évre begyűjtött ránckezdeményektől.

A művelet végeztével nagymama úgy dönt, kihasználva a ropis zacskók legendásan híres, hermetikusan zárható tulajdonságát, összefogja annak doppingmintával harmatosra hintett száját, majd Gyurika feje mellett, egy „most le-he, teker-jühük, ehezt aza-blakot” kezdetű, vészjósló monológba kezd… 

Ám Gyurikát az indokolt megkönnyebbültség ekkorra már a gyermeki fantázia világába repítette vissza, gondolatai ismét a távoli síkság felett cikáznak. Ajándékba kapott ellazultságában a vibráló horizonton hosszan futó villanyvezetékek irányába mereng, mellettük a távoli gémeskút hűs vize kitartó alázattal oltja az ejtőző tehéncsorda száraz szomját. Bólogató kútbarátjuk szorgos igyekezetét értetlen mélasággal méltatják, tekintetükben a távolban suhanó sárga Wartburg apró katicaként szalad tova.

Nézi Gyurika a napégette, perzselt tájat, majd gyermeki szemében a vibráló marhacsorda lassan a múltheti, tévében látott vitéz perzsa hadakat idézi… szeme elszántra vált! Gyermekien-diadalittas szíve már a dicső Leonidas királyhoz hasonlíttatja önmagát, az elsuhanó villanypóznák, mint megannyi lovas hírnök száll-suhan most körülötte… A marhacsorda és a gémeskút egyszerre csak hajóhadakká változnak, ő pedig a Thermopülai-szoros sziklaszirtjéről tekint irányukba vakmerően… Készüljetek!…adja ki a parancsot, jobb híján önmagának, mire apró kis keze tettlegességre kész ökölbe szorul… az ellen félelmetes, ám ő mégis nyugodt…tudja: itt, a sziklaszirten ő a király….pontosan tudja, biztosan érzi…Ha most akarná, egyetlen kézlegyintéssel le tudná győzni az egész perzsa hadat, hát még ha hívná Laci barátját is! Ketten együtt bárkit lebirkóznak….simán!

A Nap közben behódolva simogatja arcát, a szél szolgaként enyhíti melegét, amikor is a távolból nagyi hangja csendül fülébe…

-       „És most pedig szépen kidobjuk az ablakon!...”

Ebben a pillanatban Gyurika arcát különös, tengeri sós pára hinti be, elkalandozott gondolatát hirtelen ősi ösztöne tépi vissza a 4-es főút magyar valóságába… pára….sós….meleg…hm!...

Felriadt eszméltségében a hajóhadak az Alföld foszlott szövetébe fonnyadnak, árbócaik gémeskutakká változnak vissza, édesanya ismét előzésbe kezd!
A váratlanul sós esemény kérlelhetetlenül repíti vissza képzeletvilágát a sárga Wartburg hátsó ülésére, majd prüszkölve veszi tudomásul, hogy a ropis zacskó sósan meleg manifesztuma az, amit ő az imént tengerpárának vélt, és hogy a nagyi levegő-turbulenciával kapcsolatos áramlástani ismeretei nem feltétlenül csak helyenként hiányosak.

Hátratekintve még látja, ahogy a Nógrádi Sósrúd zacskójának dicsőn piros-fehér-kék kompozíciója lobogóként száll a Wartburg utáni menetszélben, melynek szépségben elmerengve, a sós-párás érzelemvilágban megfürödve, disszonánsan csordultig telt szívvel engedi el a pillanatnyi kényszer által rögtönzötten született, ám funkciójának betöltése után immáron a szelek szárnyára bízható lobogónkat.

Áll Gyurika, arcát törölgetve a Thermopülai-szoros sziklájának szélén, a sárga Wartburg hátsó ablakánál, majd keserédesen nyugtázott képként rajzolódik ki előtte a dicső mementó:

Vándor, vidd hírül a kápolnásnyékieknek, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza!