Bor, Só, Megahéja

Magyarország megtámadja Amerikát, avagy a füstifecske visszanéz

2015. március 21. - Szupergyuri

1941. december 12-én Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak.
Bárdossy László, akkori miniszterelnök, tapintattal átszőtt levélben közölte az amerikai nagykövettel, Herbert Claiborne Pell-el, hogy onnantól kezdve Amerikának minden oka megvan a félelemre. 
Miután a korabeli pesti lakosok is pontosan érezték, hogy hadüzenetünkkel az USA sorsa most pecsételődött meg csak igazán, ezért az alábbi, már közismertté vált anekdotát kezdték el egymás között suttogni. A két fél közti párbeszéd természetesen nem így zajlott, mindenesetre pontosan illusztrálja az akkori magyar diplomácia konzekvensen átgondolt helyzetértékelését:

USA nagykövet: - Mi az Önök államformája?
Magyar miniszterelnök: - Királyság
 -      És ki a királyuk?
 -      Nincs királyunk, kormányzónk van.
 -      Ki a kormányzó?
 -      Vitéz Horthy Miklós tengernagy.
 -      És van Önöknek tengerük?
 -      Nincs.
 -      Értem. Van az USA-val szemben területi követelésük?
 -      Nincs.
 -      Van valamilyen országgal szemben területi követelésük?
 -      Igen. Ausztriával, Csehszlovákiával és Romániával.
 -      Értem. És azokkal szemben is hadat viselnek?
 -      Nem, ők a szövetségeseink.

Bárhogy is zajlott a beszélgetés, lássuk be, így is történhetett volna. Szeretett kishazánk mindig is tudott fejtetőre állított meglepetéseket okozni a nagyvilágnak, ezt a csodaképességünket még talán egy szittya-szilaj csodaszarvas kergetés közbeni komisz-kumisz buli, vagy még inkább egy etelközi kollektív napszúrás olthatta belénk. Vagy így, vagy úgy, ezek is mi vagyunk, mi így szeretjük önmagunkat - és szerintünk mindenki más is.
A magyar miniszterelnök és az amerikai nagykövet közti budapesti párbeszédet tehát már ismerjük, ezért én inkább azzal a gondolattal játszottam el, hogy vajon miként is fogadhatták őszinte megkeresésünket Washingtonban, amikor az akkori amerikai külügyminiszter, Edward Reilly Stettinius, Jr. megkapta a hírt magyarországi nagykövet kollégájától, Herbert Claiborne Pell-től.

          Erről szól e rövid írás.

Jessica, a külügyminiszter titkára: Uram, egy fontos levele érkezett!
Külügyminiszter: Ne zavarjon, kérem, most nem alkalmas. Óránként kapok fontos leveleket, tudja jól.

 -      De ez… ez most valami más.
 -      Mitől ilyen zilált, Jessica?
 -      Egy levél… Magyarországról. Pell nagykövet úrtól. Hadüzenet.
 -      Hm… az a kis izgága ország ott…
 -      Európában.
 -      Tudom.
 -
      Roosevelt úrnak küldte és Önnek. Elnök úr most elfoglalt, ő még nem látta.
 -      Hm… hadd olvassam…

Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Külügyminiszter Úr! 
Bárdossy László magyar miniszterelnök úr a mai nap folyamán(...)

A külügyminiszter a levelet a tőle elvárható rezignált tekintettel olvassa, megilletődöttségét szájszegletének ritka, finom rándulásai árulják csak el. Gyorsan végére ér a levélnek, eltűnődő tekintete először a titkárra, majd a minisztériumi kert közepén ágaskodó hatalmas tölgyfára vetül. Feltörő gondolatképei Picasso és Dali szürrealisztikus képeinek transzformációit idézik, a falon függő hatalmas, juharfából faragott kakukkosóra képlékennyé vált mutatója 11:55 percre ugrik. Megingott érzelemvilága biztos támpontokat keres, amit a gellert kapott logika helyett, inkább a kert színes virágaiban remél megtalálni. Tudja, aznap már ivott kávét, de nem többet, mint kellett, és whisky-ből sem kevesebbet, mint amennyit őszerinte aznap kellett. Friss levegő! Arra van most szüksége! Komótosan a szoba hatalmas ablakához tántorog, kitárja annak tágas szárnyait, majd mélyet lélegzik az üdén friss levegőből. Tudja, pihennie kell. Rendeznie gondolatait. Ez a levél most sok volt így éhgyomorra. Mindjárt jobb lesz. Enyhül már az elfojtott röhögésbe oltott, émelyítően kavargó érzés.

Szeme a színes kert pompáján pihen, gondolatai a fák közé suhannak, mikor egyszerre csak fülét egy apró füstifecske csivitelése üti meg. Aranyos kis színes madár, éppen egy fekete dolmányos varjúval perlekedik a kert zöld füvében, a nagy tölgyfa alatt. Ott mondja közlendőjét az ámult varjúnak, ami a hanghordozásából ítélve, szerinte legalább annyira fontos lehet a varjú, mint az ő számára.  

Ismert jelenség a miniszter előtt; többször látta már ezt a kis füstifecskét itt a ház körül. Ő a nagykert kistermetű nagykópéja. Közelebb lép a függönyhöz, hogy megcsodálja, most éppen micsoda fontos téma képezi e per tárgyát, eme apró kis teremtmény érdekérvényesítésének netovábbját. A varjú testtartása határozottságot sugall: pontosan tudja, ebben a kertben ő a nagyobb főnök, noha a kisfecske már sokkal régebb óta a kert lakója, és maga a varjú is sokkal fiatalabb tőle. Feszülten nézi egymást a két jómadár, büszke tekintetük csak tett nélküli párbajuk fegyvere. Rögtönzött csatájuk most is, mint oly sokszor, egy földigilisztáért folyik, ám mindketten tudják, kicsiny áldozatuk tántorgó gyűrűi csak támadási ürügyként születtek e gyűrt világra. Nem ez az esemény csípi a köröttük csiripelők közös csőrét.

Hanem az, hogy a kis füstifecskének beilleszkedési zavarai vannak. A kert lakói többször szóvá tették már, hogy mindent mindenkinél jobban tud, és hogy sokszor átveri őket, viszont ezeket a vádakat rendre csak cáfolatok és kioktatások követték. Irigykednek rá, hogy a kerti sporteseményeken ő a legeredményesebb (legalábbis kilogrammra vetítve), és hogy mindig neki vannak a legkreatívabb játékötletei is. Ha valaki, akkor ő mindig pontosan tudja, hogy kinek miként kéne itt élnie, és ezt nem is rest megosztani velük. Az egyik tojó sárgabegy, megunva már a sok okoskodást, szép szóval kérlelte, hogy álljon be a sorba, ám csak egy röpke párzási ajánlat volt rá a válasz. A bölcs páva a kisfecske eledeléül szolgáló giliszták felfalását, radikális csökkentését javasolta a köznek, így kényszerítve őt a kert elhagyására, ám akármilyen megoldási javaslatra is jutottak, mindegyiknek ugyanaz lett a vége: átmeneti sikerek. Megtépték őt, halál közel, segítséget nem kapott, mégis felállt, megmutatta, tépve-él ő, ott legott - mindig életben maradt. Vagy valamilyen furfanggal mászott ki a szorító helyzetekből, vagy mérhetetlen kitartással győzött felettük, de sehogy sem bírtak vele. Kicsi volt, ravasz, kitartó és bohém. 

Telt múlt az idő, a kert lakói idővel kiismerték a kis fecskét, majd rájöttek, lassan, hogy akármilyen furcsa is ő, a maga módján mégiscsak szórakoztató, és akármilyen színes is ez a kert, őnélküle mégiscsak szürkeség tátongana itt. Lenne éldegélés rendben, fegyelemben, de unalomban. Nem bántották hát, végül elfogadták. Azt is, hogy megváltoztatta őket, és azt is, hogy talán, egy kicsit, egy nagyon-nagyon kicsit, ott, legbelül, mintha… szerethetővé vált volna. Senki nem merte kimondani sem neki, sem másnak, a dalversenyeken is mindenki ellene szavazott, ám legbelül azért tudták, nélküle mégsem lenne ki a csapat.

A nagy varjú közben a szempárbajban most fúj egy picit, fejét egy éppen alibiként kapóra jött, távoli madárdallam felé fordítja, majd szárnyát magasra emelve röppen el a kisfecske elől. Száll, károgva száll, vissza se néz, a kisfecske pedig diadalittasan lép a gilisztához, és kapja be azt egészben. A rövid asszó után a füstifecske napi rutinjának letett fonalát éneklésével veszi föl újra, majd peckes nyakkal néz körbe a nézőközönségen, csokorba gyűjtve az irigykedően savanyú tekinteteket. A rövid sikerfürdőzést követően egyenesen a miniszter ablakának kőpárkányára rebben, ahonnan a teljes kert egészében látható. A minisztert nem veszi észre, ő mozdulatlanul áll a függöny takarásában, így a kisfecske zavartalanul kezdene triumfális trillázásba, ám a szobában ebben a pillanatban a hatalmas kakukkos-óra mély, érces hangon kezd el éppen delet ütni.

A kisfecske hirtelen összerezzen, már majdnem elrebben, ám hátratekintve megpillantja az egyhangúan barna, élettelen kiskolléga ütemes, élettelen tornázását. Hármat kakukkol a kismadár, amikor is a kisfecske fenyegető trillával kezdi el vele közölni, hogy egyrészt sürgősen fejezze be ezt a ricsajt, másrészt pedig legközelebb a minimum az, hogy megkérdezi őt, rákezdhet-e a mindennapi monoton mantrájára. Hiába mondja neki, a kakukkos óra még csak meg sem hallja. A tizedik kakukknál a kisfecske magasra emeli szárnyait, hogy most már aztán tényleg csönd legyen, mert odamegy, mire az óra a 12. után hirtelen elhallgat.

Tudja a kisfecske, pontosan tudja: miatta lett csönd... most már neki is megmutatta, hogy ki itt az úr, mire még nagyobb büszkeséggel fordul vissza a kert felé, szótlanul feszes testtartással fejezve ki a kertlakók számára, mennyi is az annyi.

Torkából egyszerre csak büszke éneklés tör elő, majd a dicső hanghullámokban megfürödve, kackiásan-lágyan rebben végig az udvar felett, megpihenve a tölgyfa legfelső ágán. Tollai fürdőznek a napfényben, szemét a kert színpompás virágai köszöntik, lelke diadaltól duzzad.

Nézi őt a miniszter. Mikor is hirtelen, mindkettőjüket meglepve találkozik össze a tekintetük. Látja a miniszer a kisfecske örömét, látja, érzi az ő kis lelkét. S már úgy véli; megértette a kisfecskét. 

Megértette, hogy vannak madarak, akik által lakható ez a kis kert, és vannak, akik által élhető.

A kisfecske még trillázik egyet, majd egy utolsót visszapillantva a miniszterre, talán kacsintva is rá, büszke szárnyakkal repül tova.

-          Miniszter úr! Vinném a postát Roosevelt úrnak!
-          Hogy? Tessék? Ja, a postát…. Köszönöm Jessica...
-          Viszem ezt a levelet is, rendben?
-          Melyiket?
-          Hát a magyart! Péntek van, hamarosan indul haza az elnök úr, de ha sietek, még elérem vele.
-          Nem, köszönöm Jessica, nem sürgős... majd én elviszem neki...Valamikor... ráér még.
                                 
A korabeli anekdoták szerint a Roosevelt adminisztráció teljes értetlenséggel fogadta a magyar megkeresést. Eleinte leginkább csak tologatták a vonatkozó aktákat, végül pedig nem is tekintették beálltnak a hadiállapotot a két ország között. Csak fél évvel később, 1942. június 5-én üzentek ők hadat Magyarországnak, az első harci cselekmények pedig egészen 1943. októberéig várattak magukra.

Magyarország elvesztette a háborút.

De a kisfecske örökké él.

Ropis zacskó

-  Biztos, hogy bezártad?
-  Be.
-  Tavaly is Pesttől mentünk vissza!
-  Be.
-  Biztos?
-  Nem.
-  Édeslányom, a hajadat én szálanként!...
-  Be.
-  Te velem ne szórakozz, mert kihajítalak!
-  Nem.
-  Húzzátok már fel ott elől az ablakot, mert a huzat csak úgy has’gatja a fülem!
-  Anyuka, a pirosnál állunk!
-  Akkor meg a szemem! A lábamat is úgy húzza a görcs, hogy csak szédülök
   belefele!
-  Ott vagyunk már?
-  Kisfiaaam!!!
-  Be.

….töri meg a párbeszéd a reggel 6-kor induló, négyfős csapat harmonikus légkörét, majd a négy éves, ’79-es sárga Wartburg, elejét magasra lendítve lódul bele a 4-es főút Mátészalka irányába még hátra lévő, mintegy 300 km-es szakaszába. A családtagként szeretett autótárs csomagtartója a teljes nyaralás élelmiszerkontingensét anyatigrisként őrzi, benne a Gyurika dömpere alá pakolt 20 kiló őszibarack álmosan csöpögteti lédús nektárját édesanyja ünnepi blúzára.

A gép ezres, benzines, szívó-sorhármas aggregátja számolatlanul falja a kilométereket, érces hangja barátságosan üdvözli a csévharaszti lucernásból a kis csapatot kedélyesen köszöntő kabócákat.

-  Pisilnem keeell! – pendíti meg édesanyja pattanásig feszült idegrendszerének legutolsó húrját is az 5 éves Gyurika, mire az unalomig ismételt, mantraszerű válasz visszakézből érkezik:

-  Mondtam már, később!
De nekem most kell!
-  
Tartsd vissza, nem állhatunk meg!

De nem ám… édesanya jéghideg racionalitása kővé dermeszti anyai szerető szívét, hisz tudja, a könyörtelen észnek olykor fájdalmas diadalt kell aratnia az anyai ösztönök oly lágyan zöldellő megértő mezején. Nem! 300 kilométer az 300 kilométer! A tavalyi, 68 km/h-ás átlaggal számolva az még majd’ 5 óra! Ehhez, ha hozzávesszük a Kápolnásnyéktől idáig eltelt 1 óra 42 percet, akkor húgyhólyagrepedés ide, prosztatagyulladás oda, nincs idő pisilgetésre! Nincs, nincs!

Édesanya gondolatában feltűnik a távoli fogadóbizottság, akiket megváratni maga lenne a nyolcadik fő bűn: a négy büszkén kendermagos tyúk. Kettő közülük nem is az, csak úgy csinál, a másik kettő meg amolyan nyáriasan tollatépett, róluk még Buksi gondolta azt két hete, hogy ebben a nyári hőségben fontosabb a jó közérzet, mint az esztétikum. Aztán ott van még a hátsó fészer, amiben vagy másfél éve nem járt senki. Akkor egyszer majdnem bement valaki, de aztán mellé ment. Ja, meg persze a kukoricagóré: árválkodik ott szegény egyedül. Nincs mellette senki, társai csak a fentről mélázó varjak, foghíjas cseréphelyére, mint szépség-anyajegyére tekintenek le onnan, feketén-egyszínű maszkjukban. Ő is nagyon vár minket. Hol vannak már? – gondolja magában, majd végül úgy dönt, tovább vár.

Édesanya fejében közben cikázva járják táncukat a matematikai képletek, az 5 colos napszemüvegében megcsillanó távoli róna vibráló délibábja határozottan deriválja sutyerák Ladává a szembejövő téeszelnök vadiúj Volgáját.

-  Nem! Megállásról szó sem lehet! Bírd ki most már! Mi van, hogyha valamiért elhúzódik a pisilés? Vagy ha Mónika is kedvet kap hozzá? Micsoda értékes tizedmásodperceket veszítenénk! A biológiai szükségletek kérlelhetetlenek, de a hatékonyság mindenekfelett! Továbbmegyünk!

Gyurika ekkorra már a második virtuális csomót köti meg kopasznyakú madárkájának lúdbőrös nyakán, ám mégis úgy érzi, nem ez lesz a végső megoldás az egyre sürgetőbb problémájára. Kényszeredett-keresztezett szemállással pásztázza az autó adta in-situ megoldási lehetőségek egyelőre nullaeleműnek tűnő halmazát, amikor is gandalfi megváltással csendül fel nagymama hangja:

-  A ropis zacskó! Abba pisiljen Gyurika! És majd kidobjuk az ablakon! A zacskót!

Ez az, megvan a megoldás!
Anyuka hanyag büszkeséggel fejezi be aznapi második Zaporozsecének dinamikus megelőzését, miközben Gyurika a hátsó ülésre a nagyi melletti ablakhoz pattanva, hasonló dinamikával bányássza elő kisautós fecskéjéből az utolsókat szusszantó, mennydörgő ördögvillácskáját. Gyorsan-gyorsan, kopasznyakú kisbarátja hamar szabadul a mentális szorításból, elhadart sietségében csak egy rögtönzött kacsintásra telik a helyzet szülte közönség üdvözlésére. A reggeli kakaószármazékok nedves frakciójának türelmetlen maradéktartalma melegen indított betonvágó vízsugárként tör ki belőle, elárvult madárkája szemmel láthatóan igyekszik demonstrálni a turulmadarat is megszégyenítő hidrofil kompetenciáját. A gyorsan telő ropis zacskó lágy melege lassan nagyi kezéből is oldja már az izgalmi görcsöket, és Gyurika arcbőre is igyekszik visszahódítani simaságát az elmúlt egy órában a következő 40 évre begyűjtött ránckezdeményektől.

A művelet végeztével nagymama úgy dönt, kihasználva a ropis zacskók legendásan híres, hermetikusan zárható tulajdonságát, összefogja annak doppingmintával harmatosra hintett száját, majd Gyurika feje mellett, egy „most le-he, teker-jühük, ehezt aza-blakot” kezdetű, vészjósló monológba kezd… 

Ám Gyurikát az indokolt megkönnyebbültség ekkorra már a gyermeki fantázia világába repítette vissza, gondolatai ismét a távoli síkság felett cikáznak. Ajándékba kapott ellazultságában a vibráló horizonton hosszan futó villanyvezetékek irányába mereng, mellettük a távoli gémeskút hűs vize kitartó alázattal oltja az ejtőző tehéncsorda száraz szomját. Bólogató kútbarátjuk szorgos igyekezetét értetlen mélasággal méltatják, tekintetükben a távolban suhanó sárga Wartburg apró katicaként szalad tova.

Nézi Gyurika a napégette, perzselt tájat, majd gyermeki szemében a vibráló marhacsorda lassan a múltheti, tévében látott vitéz perzsa hadakat idézi… szeme elszántra vált! Gyermekien-diadalittas szíve már a dicső Leonidas királyhoz hasonlíttatja önmagát, az elsuhanó villanypóznák, mint megannyi lovas hírnök száll-suhan most körülötte… A marhacsorda és a gémeskút egyszerre csak hajóhadakká változnak, ő pedig a Thermopülai-szoros sziklaszirtjéről tekint irányukba vakmerően… Készüljetek!…adja ki a parancsot, jobb híján önmagának, mire apró kis keze tettlegességre kész ökölbe szorul… az ellen félelmetes, ám ő mégis nyugodt…tudja: itt, a sziklaszirten ő a király….pontosan tudja, biztosan érzi…Ha most akarná, egyetlen kézlegyintéssel le tudná győzni az egész perzsa hadat, hát még ha hívná Laci barátját is! Ketten együtt bárkit lebirkóznak….simán!

A Nap közben behódolva simogatja arcát, a szél szolgaként enyhíti melegét, amikor is a távolból nagyi hangja csendül fülébe…

-       „És most pedig szépen kidobjuk az ablakon!...”

Ebben a pillanatban Gyurika arcát különös, tengeri sós pára hinti be, elkalandozott gondolatát hirtelen ősi ösztöne tépi vissza a 4-es főút magyar valóságába… pára….sós….meleg…hm!...

Felriadt eszméltségében a hajóhadak az Alföld foszlott szövetébe fonnyadnak, árbócaik gémeskutakká változnak vissza, édesanya ismét előzésbe kezd!
A váratlanul sós esemény kérlelhetetlenül repíti vissza képzeletvilágát a sárga Wartburg hátsó ülésére, majd prüszkölve veszi tudomásul, hogy a ropis zacskó sósan meleg manifesztuma az, amit ő az imént tengerpárának vélt, és hogy a nagyi levegő-turbulenciával kapcsolatos áramlástani ismeretei nem feltétlenül csak helyenként hiányosak.

Hátratekintve még látja, ahogy a Nógrádi Sósrúd zacskójának dicsőn piros-fehér-kék kompozíciója lobogóként száll a Wartburg utáni menetszélben, melynek szépségben elmerengve, a sós-párás érzelemvilágban megfürödve, disszonánsan csordultig telt szívvel engedi el a pillanatnyi kényszer által rögtönzötten született, ám funkciójának betöltése után immáron a szelek szárnyára bízható lobogónkat.

Áll Gyurika, arcát törölgetve a Thermopülai-szoros sziklájának szélén, a sárga Wartburg hátsó ablakánál, majd keserédesen nyugtázott képként rajzolódik ki előtte a dicső mementó:

Vándor, vidd hírül a kápolnásnyékieknek, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza!

M7

Renault Thalia ellentmondást nem tűrő, 97 km/h-s sebességgel halad az M7-es megszokott, belső sávjában, a 60 plusszos sofőr lezseren fésült bongyori haját kacéran lengeti a beszüremlő hanyag menetszél.

Pálott szája a Kossuth rádió hírolvasójának minden szupi-szupeeer című dalát mantrázza, mikor is szögként áll a seggébe a német birodalom vértköpő pusztítója, az új Audi S8…

Vendégünk 2,13 másodperc alatt mutatja be a falusi búcsút megidéző fénykavalkádját, másodfokú égési sérülésekkel tarkítva szerencsétlen Thalia hátulját, majd a várható hajókürt szólítja meg főszereplőnket, hogy ugyan takarodjon már a külső sávba, de még inkább az élők közül.

Thaliás barátunk halálfélelméből fakadó kétoldali trombózisát egy türelmes, 0,8 másodperces várakozás és egy éppen indulni készülő gázfröccs követné, mikor az Audi seggébe is beleáll egy szintén fekete, brutál-metál Mercedes CLS....

A Merga AMG kipufogói és az oldalsó cápa légbeömlői láttán az ember először a rózsafüzérje után nyúl, majd az oldalán éktelenkedő 6.3–as számra pillantva meggyőződésévé válik, hogy az jó eséllyel nem a magyar aranycsapat focisikerének állít nosztalgikus emléket...

A lesötétített gép a faltól-falig cikázásával valami olyasmit kíván sugallni az Audinak, hogy apu most nagyon-nagyon megérkezett, takarodjon már ő is a betonról, ám ekkor a torkán akadt szót egy kedélyes, 220-ról érkező, optenpiros BMW X6 szegi ketté...

A BMW és a Merga lökhárítói közé egy A4-es papírt még ugyan gyűrődésmentesen lehetne becsúsztatni, mégis az a furcsa érzése támad a külső szemlélőnek, hogy a BMW sofőrjének ma még van két leszámolása, egy bankrablása - és a gyerek még az oviban...

Tháliásunk a sor elején lassan kezd visszatérni az élők sorába, majd visszatalálni az autós táplálékláncban a külső sávba száműzött szerepéhez, mire a többi szereplő között a várva várt,

"lássuk, ki spriccel messzebb olajcserénél!" című verseny, egy halálhörgésszerű motorbőgéssel bontakozik ki.

A három germán raptor ebben a pillanatban egy-egy gallon 100-as racing benzint kap torokra, és várja, hogy azt a Velencei völgyben békésen autózók közé okádja, akik ekkorra már gyakorlatilag tengelyig gázolnak a tesztoszteronban…

Az esetet végigszemlélők lélekben megteszik tétjeiket, sóvárgó szemüket a pálya kb. egy kilométeres, még belátható szakaszára vetik, ám ekkor a visszapillantójukban vészjósló fények csillannak...

A sor végére ebben a pillanatban megérkezik egy Porsche_Cayenne_Turbo...

Hanyag félmillió euró feszül az aszfaltra,
negyven henger egy szívként dobban, 
oktán-metál fröcsögve robban, 
tép egymás szavába, acélba, forgácsba, 
s a henger-szentély buja lelke 
ferrodolgőzös, mocskos vért tol intrásan...

megérkeztünk.
Az offline Nirvána spontán nyílt kapuja kérdőn tekint ránk, külső nézelődőkre, hogy esetleg belépünk, vagy lejárjuk még az éves pályamatricánkat, mert itt most bizony ember embernek, gép gépnek lesz farkasa, és ha nagyon kérjük, most még talán, kaphatunk csoportos kedvezményt a kintmaradásra…

Az okos döntést gyorsan hozzuk meg egyenként, és sorolunk be gondosan a Thália mögé, pillantásunk csak, mi a gépsziluettekkel a szürreálisan hajlott távolban versenyre kél.

A horizonton egy égi gépi hang még cinkosan hördül vissza ránk, 
s markában lelkünk tépett-szentelt darabjaival....

büszkén tovaszáll.

Finn(g) szauna

Fingszagú szaunába lépve, számos puhatolózó kérdés közül választhatjuk ki az alkalomhoz leginkább illőt, amivel a kis szeles-beles felfedését diplomatikusan kezdeményezhetjük.

Ha belépve, csak egyetlen békésen pihegő, csinos hölggyel találkozunk, akkor fojtott mosoly keretében tehetjük fel neki a mérsékelten körmönfont kérdést, miszerint „Szia, te voltál?”,

vagy egy poetikusan vicceskedőst is, úgymint:

Hmm…finom ez a metán, fenekedé netán?..

Ha esetleg egy szolidan lenge, népi motívummal is szeretnénk illetni a Zsóri fürdőt hanyagul idéző, kénköves légkört, akkor beszélgetést is kezdeményezhetünk a Fölszállott a galamb akarom mondani a páva című tv-műsorról, vagy egyéb szellent szellemes témát is felhozhatunk, ám jelen esetben maradtam inkább egy tapintatosan megoldásorientált kérdésnél: 
Szia…kiszellőztethetek?

Hasznos szótár thai-masszázshoz

Legközelebbi thai-masszázsom előtt biztosan kiszótározom majd a következő mondatokat:

  • méltányolom az igyekezetét, hogy a lapockacsontomat lassan sikerül atomjaira szétmasszíroznia, ám engedje meg a közbevetést, hogy a masszázs elején említett izomcsomó kb. 5 centivel balra van
  • szeretném megkérni, hogy a lenyúzott hátbőrömet a végén legalább néhány öltéssel fércelje majd vissza
  • tudtommal a könyöknek elég egy irányban mozognia, de most, hogy már három irányban is hajlik, biztosan jobban megy majd a tenisz
  • ha egyet ordítok, akkor arra tippelek, hogy a könyökével szúrta át a tüdőlebenyemet, ha kettőt, akkor pedig arra, hogy a térdével
  • ha éppen nem ordítok, akkor az azt jelenti, hogy ráharaptam a nyelvemre, és szájzárat kaptam
  • nem azért van 206 csontom, hogy menőzzek, hanem azért, mert szükségem van rájuk
  • Köszönöm szépen, legközelebb is jövök. Csak előbb vigyenek haza.

Nagy kommentátoraink nagy beszólásai

Mai világunk egyik legnépszerűbb sportága kétségtelenül a futball, ugyanakkor vannak olyan anti-focihuligán polgártársaink is természetesen, akik más sportokra szomjazva inkább, feszengve ülnek a szellemi küzdelmek eme mértékadó csimborasszója előtt. Ők aztán egy-egy esetleges, kényszeredett társas meccsnézés közepette, bizony magányos csöndjükkel zavarhatják meg a barátok szurkolói zaját. Őrájuk gondolva ezért összegyűjtöttem néhány szakkommentátori villantást a nagyjaink közül. Ezeket a szakbölcseleteket a meccs megfelelő pillanataiban gondosan adagolva bárki szaktekintélyként tündökölhet majd a stadion forrongó lelátóját szimbolizáló kisszoba foteljében, nem kis elismerést váltva ki a szűkebb baráti körében. Lássuk is hát őket!

"Ha az egyik csapat korán lő gólt, korai vezetéshez jut!"
"Lyukat rúgott, rossz megoldás."
"Ha bemegy, biztos gól lett volna!"
"És most 22-es számmal beáll a 22-es játékos!"
"A gól nélküli döntetlen végeredménye nulla-nulla!"
"Én hiszek abban, hogy ha az egyik csapat szerez egy gólt, akkor a másiknak kettőt kell lőnie a győzelemhez."
"Most pontot tehetett volna a továbbjutás kérdőjelére!"
"Első perc, még mindig nincs gól."
„Egy csodálatos, színes kaleidoszkópot láthatunk: majdnem az összes brazil sárga mezt visel.”

„Liverpool, Ipswich 2:0. Ha az eredmény nem változik a meccs végéig, azt hiszem, a Liverpoolnak komoly esélye van a győzelemre.”
„Bármeddig képes megtartani a labdát, de most túl sokáig tartotta magánál.”
„Howard Wilkinson csapatkapitány nincs ma itt, ami azt sugallja, hogy máshol van.”
"Megszámlálhatatlan átadással hozták föl a labdát, egész pontosan nyolccal."
"Elvileg ez a 73. perc. Gyakorlatilag is, csak még nem tudni, mennyi van hátra."
"Most hiányzik belőlük a képesség, hogy túlszárnyalják az előző, 100%-os rekordjukat."
"Mint egy romboló, odakúszik."
"Gól nincs, meleg van."
"Mit meg nem tesznek azért az egy labdáért!"
"A meccs utolsó rúgásaként egy gólt fejelt."

Macskák

Hajnalban a tisztes kis lakóközösségünk irgalmatlan macskanyávogásra ébredt. Két kandúr próbálta eldönteni a 10 hét múlva születendő kismacska-kollekció színösszetételét, ám a hanghordozásukból ítélve, a két álláspont még meglehetősen távol esett egymástól. Miután már vagy öt perce mindhiába szórták egymásra a nyomósabbnál nyomósabb érveket, és a hangerejükből fakadóan a 13. kerület már egy geográfiailag is jól definiálható tájegysége riadt fel, Szupergyuri megszólítva érezte magát a cselekvésre…

A társasház mögötti parkolót egy kb. 2 m magas, vékony kőkerítés veszi körül, ezen találkozott egymással a két párbajhős. A kinézetükről legyen elég annyi, hogy ha a 'Jó, a Rossz és a Csúf' című film főszereplőinek neveivel kívánok párhuzamot vonni, akkor minden bizonnyal az első kegyeiért folyhatott a küzdelem. Először próbáltam szép szóval tudtukra adni, hogy miként is képzelem el az édesanyjukkal tevőlegesen folytatott intim kapcsolatukat, de nem használt, igazából szerintem meg sem hallották a nem túl diplomatikusan körülírt állásfoglalásomat.

Dobósabb módszerhez kellett folyamodnom: kb. 8-10 méterre lehettek, tehát hatótávolságon belül. No, de mivel is kéne őket jobb belátásra bírnom? Hosszas keresgélés után végül egy kisszék, vasalódeszka és TV helyett egy fonnyadt almára esett a választásom. Gondosan kettévágtam, hogy legalább két esélyem legyen, de szükségtelen volt: már az elsővel sikerült az egyiket úgy megkínálnom, hogy rögtön jobbnak látta bemutatni egy nem szabadon választott leszúrt fetreng-bergert fél csavarral, majd a tripla 'luc' következett, a kerítés melletti fenyők közül. Pár másodperc csönd után a hanglejtéséből ítélve valami olyasmit mondhatott, hogy „gyors vagy vaze!”, ő ugyanis nyilván azt hihette, hogy az iménti tárgyalópartnerétől kapta a láthatatlan Brúszlís orrnyergest. Amelyik fennmaradt, az még magabizonytalanul mélázott egy ideig, gondolván, hogy itt valószínűleg a szemmel verés minősített esete foroghatott fenn, majd arcán a zavart önbizalom jeleivel kezdett el kackiásan fel-alá járkálni. 

A történet végét a fenyők közül még egy amolyan Vahúr-féle, „hogy a hollók vájják ki a szemedet!” című nagymonológ színezte Vuk-osra, de ekkorra a lakóközösség polgárai már annak biztos tudatában hajtották vissza fejüket a párnájukra, hogy Szupergyuri ma ismét megmentette a világot.

süti beállítások módosítása